Nem igazán mondhatnám magam öregnek a 28 évemmel, és nem is vagyok az a nagyon négy fal közé zárkózós ember, de az utóbbi években valami eltűnt. Főleg mióta férjhez mentem és megszületett a kislányom. Imádom őket, és a nap 24 órájában csak arra tudok gondolni, hogy a világ legjobb dolga, hogy ők vannak nekem, mindenkinél jobban szeretem őket, és fantasztkus velük lenni. De azért néha rámtör a nosztalgia, eszembe jutnak a régi emlékek, amikor még szabad voltam, törődhettem csak magammal, mehettem akárhová akármikor. Tudom, hogy soha többé nem fogom már úgy érzeni magam, mint akkor, hiszen akárhová is megyek, egyfolytában a gyerekemen jár az eszem, és szaladnom kell haza, hogy időben lefektethessem.

Ha vissza tudnék menni egy kicsit az időben, de az agyam mégis 28 éves maradna, rengeteg mindent újra átnélnék, és sokmindent egy kicsit másképp is csinálnék. Jobban kihasználnám azokat a helyzeteket, amikből akár több is lehetett volna, de valami miatt mégsem lett. Újra átölelném azokat, akikhez ma már nem férek hozzá, tudván, hogy ez az utolsó lehetőség erre.

És ezekből tanulván, úgy élem a mindennapjaimat, hogy és minden lehetőséget kihasználok, hogy magamhoz ölelhessem az egészséges lányomat és férjemet. Csak nézem őket és élvezem a boldog pillantásukat, hiszen nyilván lesz olyan élethelyzet, amikor már nem láthatom őket. Bárcsak léteznének pillanatok, amik örökké tartanának, vagy bármikor vissza lehetne menni újra átélni őket.